A történelemtantervek és az európai dimenzió bővítése a történelemtanításban
Az elmúlt időszak történelemtanítással kapcsolatos fejleményeire természetesen hatással volt az a vita, amelynek középpontjában az állt, hogy Európa vajon a közös kulturális hagyomány vagy a sokszínűség által mutatható be inkább.
Azok, akik az első álláspontot képviselik, úgy vélik, hogy az európai történelem egy folyamatos narratíva, folyamatos történet, amelyet nyomon lehet követni a legkorábbi történelmi időktől a jelenkorig. Ennek két következménye van a pedagógiai-tartalmi tervezésre: egyrészt ez a megközelítés átfogó kulturális képet ad az európai történetről, másrészt felvázol egy lineáris történelmi fejlődést, azt sugallva, hogy a jelenlegi európai civilizáció fő elemeit a felvilágosodáson visszanyúlva a reneszánszig és az antikvitásig fellelhetjük.
A közös európai történeti és kulturális gyökerekre építő tanterveknek és történelemkönyveknek számos korlátja van. Egyrészt hajlamosak tudomást nem venni Európa azon részeiről, amelyek a kiválasztott történelmi folyamatok által érintetlenek maradtak, vagy amelyek az európai hagyomány pillérének tekintett fejlődésből kimaradtak. Ez a megközelítés továbbá nagy hangsúlyt fektet a kulturális és a politikai történet helyett az eszmetörténetre. Ugyanakkor a társadalom és gazdaságtörténeti folyamatok nagyrészt hiányoznak, talán éppen azért, mert e dimenziók bemutatása a sokszínűséget és kevésbé az azonosságot, az egyneműséget mutatnák be. Földrajzilag is korlátolt ez a fajta megközelítés, hiszen gyakran Közép- és Kelet-Európa, a mór Spanyolország, a normann Szicília, az arab, az iszlám hatások európai megjelenése teljes egészében hiányzik a koncepcióból és a történelemkönyvekből.
Az 1980-as és korai 1990-es években a fent vázolt „európai eszme” dominált abban a kezdeményezésben, amely egy egységes történelemkönyv létrehozására vonatkozott. Az egyik ilyen példa, Frederich de Louche munkája olyan kronológiai áttekintést ad az európai történelemről, a prehistoriai, őskori, történelem előtti időktől a jelenkorig, amelynek minden egyes fejezete a közös európai kulturális örökség elemeit kívánja bemutatni. Ebben a kötetben nagyon kevés tudható meg Oroszország vagy Közép-Európa történelméről, Európa multikulturális gyökereiről, a nők történelméről, vagy a technikatörténetről az utolsó két évszázadban. Azok, akik a fentiekkel szemben Európát nem egyedülálló egységességében, hanem inkább sokszínűségében kívánják bemutatni a történelemórákon, elsősorban a különböző etnikai és nemzeti csoportokra, a nyelvi és dialektusbeli sokszínűségre, az életmódbeli különbözőségekre, a helyi és regionális sajátosságokra helyezik a hangsúlyt. Ez a megközelítés talán az európai történelem sötétebb oldalának is nagyobb teret szentel: a törzsi később nemzeti konfliktusoknak, a nacionalizmusnak, a xenofóbiának, az intoleranciának, a tömeggyilkosságoknak, a genecídiumoknak, az etnikai tisztogatásoknak, szemben a korábban bemutatott európai egységet sugárzó történeti bemutatásokkal. E szemlélet képviselői a politikai és gazdasági dinamika, a kreativitás, a kulturális termékenység virágzásának időszakait és konfliktusait mutatják be és ragadják meg akkor is, amikor az egyház és állam, a vallási és szekuláris gondolkodás küzdelméről értekeznek, vagy amikor a centralizáló és megosztó történeti erők működését mutatják be helyi, regionális és nemzeti kontextusban.
Jelenleg e megközelítésnek viszonylag kevés példájáról tudunk, talán a német akadémikus Hagen Schulze és Ina Ulrike Paul azok, akik a „nagy európai narratíva” megközelítés helyett egy átfogó európai forrásgyűjteményt adtak ki, mégpedig tematikus bontásban. A tematikus bontás fejezetei között szerepel a háború és béke, szabadság és despotizmus, a hegemónia és az erő a hatalmi egyensúly, az egység és sokszínűség és más témakörök. Ahogy a lista is sugallja, a szerzők elsősorban politikai és eszmetörténeti témákat válogattak gyűjteményükbe. Ez a fajta analitikus megközelítés a hosszabb időtávú elemzéseket szolgálja inkább, mint a hagyományos kronológiai áttekintéseket. Ha ez a szemlélet valójában széleskörűen integrálódna a történelemtantervekben és könyvekben, kiváltképpen a felsőközépfokú oktatásban, akkor a diákok valószínűleg jobban megragadnák azokat a dinamikus erővonalakat, amelyek saját országuk történelmét és Európáét egyaránt formálták. Talán jobban megértenék azt is, hogy melyek azok a történelmi jelenségek és folyamatok, amelyek Európa egésze számára közösek vagy legalábbis annak tűnnek.
Ugyanakkor meg kell említeni, hogy ez a megközelítés azzal a veszéllyel is járhat, hogy a tanulók által elsajátított tudás atomizálódik és egy széttöredezett, mozaikszerű tudás áll össze Európa történetéről átfogó kép helyett. E megközelítés ellenzői azt is felróják, hogy a komparatív összehasonlító elemzések, amelyek egy nemzet vagy egy régió történeti sajátosságait vizsgálják, helyet kell adjanak az általánosíthatóbb történeti minták megértésének európai nézőpontban.
Összefoglalva tehát megállapítható, hogy a történelemtanár illetve a tantervfejlesztő szakember számára az egyik alapvető kérdés, hogy Európa sokszínűségét vagy a közös tradíciókat hangsúlyozza akkor, amikor összeállítja a tanítási anyagot. Ez felveti azt, hogy mennyiben lehet, célszerű átfogó témaköröket illetve kronológikus rendet követő narratívát használni. További kérdés a tanárok számára az, hogy milyen mértékben lehet – akár mennyiségében, akár minőségében – az európai dimenziót bővíteni adott óraszámkeretek mellett. Néhány esetben a nemzeti történelmi tanterv bővítése is szóba kerülhet, más esetekben a regionális perspektíva bővülhet egy kontinentálissal és – elsősorban Kelet-Európában – az is felvetődhet, hogy a szélesebb értelemben vett európai dimenzió mennyiben integrálható a már létező világtörténeti kurrikulumba. Elmondható, hogy a legtöbb oktatási rendszerben a történelemtanárok avantgardja, élcsapata hisz abban, hogy még több európai történelmet lehet és kell bevinni a mindennapi történelemórák gyakorlatába. A legtöbb történelemtanár Európában úgy érzi, – és némi joggal – hogy számos ok miatt lehetőségei korlátozottak az európai dimenzió bevezetésére. Ezek közül emeljünk ki néhányat: először is a jelenlegi történelemtanítási kereteket a nemzeti vagy a helyi oktatási hatóságok állapítják meg, ezek két irányban is korlátot szabhatnak a tanítási gyakorlatnak. Egyrészt azok a tantervek illetve tankönyvek, amelyek nagy áttekintéssel és sok lexikális anyaggal írják le a nemzeti történelmet, nemzeti múltat, kronológikus rendben, kevés mozgásteret engednek arra, hogy a tanár bemutathassa Európa történetét általában. Másodszor: ha a történelemtantervet bizonyos alapelvek szerint struktúrálta az oktatásirányítás (kronológikusan, tematikusan vagy interdiszciplináris szempontok szerint) akkor az európai történelemre vonatkozó bármely bővítés alapelve meg kell egyezzen ezekkel a központi elvárásokkal.
Mielőtt fejtegetésünk következő részére térünk, az eddigieket átgondolva valószínűleg felvetődik a kérdés, hogy a pedagógusok mennyiben tudnak kvantitatív értelemben bővíteni eddigi tanítási gyakorlatukon. Érzésünk szerint az európai dimenzió bevitele nem mennyiségi, hanem minőségi döntés minden országban, minden tanár számára. Ez azt jelenti, hogy nem lehet tovább zsúfolni az egyébként is telített tantervi anyagokat, inkább a meglevő anyagot lehet új szempontok szerint tárgyalni.
A következőkben a tanári kézikönyv azt vizsgálja, hogy kvalitatív, tehát minőségi változtatásokat milyen területeken lehet elvégezni, és hogyan lehet ezt a témaválasztásnál és a pedagógiai gyakorlatba bevezetni.
Néhány tantervfejlesztési alapelv és témaválasztási kritérium
Az elmúlt időszakban, kivált az elmúlt évtizedben sok vita folyt konferenciákon arról, hogy milyen kritériumok alapján válogassák a történelem és a XX. századi történelemtanításának anyagát. Nyilvánvaló, hogy bármely történeti témakör kiválasztása megfeleltethető egyes oktatási kritériumoknak, alapelveknek is. Legalább három tantervfejlesztési alapelvet érdemes figyelembe venni, amikor megtervezzük, hogy a XX. századi európai történelem mennyiben gazdagodjon európai tartalommal. Az első alapelv, hogy egyensúlyt kell teremteni a történetileg fontos események és az adott tanítási szituációba kerülő diákok képességei között. A „történeti fontosság” alatt azokat az eseményeket és fejlődési irányokat értjük, amelyek nagy hatással voltak Európára a XX. században, illetve amelyek fordulópontként mutathatók be a század történelmében.
A diákok számára való „alkalmasság” olyan kérdéseket vet fel, mint például a felhasználható tanítási anyagok, források köre, ezek “európai dimenziójú” továbbgondolásának lehetősége, a rendelkezésre álló idő, illetve a pedagógusnak a diákok várható reakcióiról alkotott elképzelése.
A második alapelv a tantervfejlesztésben illetve témaválasztásban, hogy egyensúlyt kell keresni „a specifikus” és az „általános” között. A XX. század második felének felgyorsult fejlődésében olyan területeken, mint a társadalomtörténet, a gazdaságtörténet, a kulturális történet, illetve az eszmetörténet azt hozta magával, hogy a történészek és a történelemtanárok egyre inkább tisztába kerültek mindazokkal a fogalmi keretekkel illetve eljárásokkal, amelyeket a társadalomtudományok alkalmaznak. Ennek megfelelően a történészek és a történelemtanárok előszeretettel alkalmaznak komparatív technikákat és általánosítanak a társadalom fejlődési mintáival kapcsolatosan. Ugyanakkor megállapítható, hogy a történelemtudomány és a társadalomtudományok közötti bizonyos fokú konvergencia nem jelenti azt, hogy a történész feladná igényét arra, hogy részleteiben leírja az egyes történelmi szituációkat, eseményeket vagy hogy ne érdekelné az egyedi jelenségek vizsgálata. Ebben az összefüggésben a tágabban értelmezett “európai dimenzió” szemlélet bevezetése a történelemtanításba olyan lehetőséget jelent a diákok számára, amelyek révén összehasonlíthatják és ütköztethetik a különböző országokban, régiókban bekövetkező fejlődési irányokat.
A harmadik tartalomfejlesztési, tanterv-készítési alapelv az európai történelemtanítással kapcsolatban, hogy egyensúlyt kell teremteni a vertikális történeti perspektíva és a horizontális történeti perspektíva, tehát a diakronikus és a szinkronikus perspektíva között. A vertikális perspektíva a történeti változások és folyamatok időben, korszakokon átnyúló értelmezésére tesz kísérletet, illetve erre ad lehetőséget. A XX. századi európai történet kontextusában a diákokat ez a megközelítés az alábbiakra vezeti:
A XX. századi európai történelem tanítás és tanulás diakronikus illetve horizontális szemlélete a diákokat a következőkkel ruházza fel:
Áttekintésünk e részére érve leszögezhetjük, hogy e lista semmiképpen nem tudna receptet adni az új európai történelemtanterv vagy egységes történelemtankönyv összeállítására, inkább arról van szó, hogy az áttekintés gondolatébresztő fogalmi és módszertani keretet kínál arra, hogy az európai dimenziót hogyan lehet beépíteni néhány hagyományos tartalmi, történelemtanítási elembe.
A tanári kézikönyv további részében azzal foglalkozunk hogy a fenti alapelveket és megfontolásokat hogyan lehet alkalmazni a tanítás megtervezésekor, miképpen lehet a huszadik századi történeti témaköröket meghatározni.