Háttér
Az elbeszélt történelem mint forrás széles körben ismert és használt információ- lelőhelye volt a történettudománynak, egészen a XIX. század közepéig. A francia történész, Michelet számos alkalommal hivatkozott ún. „élő dokumentumokra” a francia forradalom története megírása közben. Ő azzal érvelt a kortársak meghallgatása és véleményük figyelembevétele mellett, hogy azok szükségesek a hivatalos dokumentumokban foglaltak ellenőrzéséhez és egy kiegyensúlyozott nézőpont kialakításához. A XIX. század végére az oral history módszertanát már kevésbé használta a történettudomány, szinte „kiment a divatból”, hiszen az úgynevezett „rankei” álláspont vált a történettudományról meghatározóvá. Ennek megfelelően a politikatörténet, a történeti narratíva és az elsődleges történeti források használata vált meghatározóvá a történetírásban[1] [2].
Ugyanebben az időben, mindazok, akik nem tartoztak a történész céhhez, rájöttek annak értékére, amely abban rejlett, hogy a kortársak történelmi tapasztalataikat közvetlenül megoszthatták a közvéleménnyel. Újságírók egész hada fedezte fel és dolgozta ki azokat az interjú-technikákat, melyek alkalmasak voltak a szemtanú-beszámolók rögzítésére, a XIX. század közepétől az egyre erőteljesebben fejlődő nyomtatott sajtó figyelmére. Társadalomkutatók, szociológusok, közgazdászok hívták fel a figyelmet azokra az életkörülményekre és munkahelyi viszonyokra, amelyek között tömegek éltek ezekben az évtizedekben. A XX. század kezdetétől rengeteg erre vonatkozó mélyinterjú készült Európa-szerte. Néhány kivételtől eltekintve azonban, valójában 1945 hozta el az elbeszélt történelem, az oral history reneszánszát. Ez tükrözi azt a növekvő közérdeklődést, amely a társadalomban a gazdaság- és művelődéstörténet különböző fejezetei iránt megnyilvánult, ugyanakkor arra is rámutat, hogy mennyiben nőtt meg a történelem mint tudományág vizsgálódási területe. A 60-as évek óta külön történettudományi diszciplinák fejlődtek ki a gyermekkor-történet, az oktatástörténet, az orvostörténet, a családtörténet, a társadalmi nemek története, a halál, a szellemi fogyatékosság történeti mintáinak elemzésére. Ezek mind-mind olyan témakörök, amelyeket korábban nem tekintettek a történészek a történettudomány részének.
Az elbeszélt történelem reneszánsza azt is tükrözi, hogy a tömegek története, a mikrotörténet iránt megnövekedett az érdeklődés, az átlagember, a névtelen katona, a munkavállaló nő, a bennszülött, a különböző kisebbségekhez tartozó polgárok sorsa korábban mind kimaradtak a történetírásból. A mindennapi ember történetének elemzése, az erre való igény megnövelte az érdeklődést az olyan történeti források iránt, mint amilyenek a magánlevelek, fotók, újság levéltárak, valamint mindazok az úgynevezett oral history archívumok, amelyekben a XX. század során felgyűlt történeti interjúk anyaga található.
Az utóbbi 50 év során az oral history önálló kutatási diszciplinává nőtte ki magát, saját folyóirataival, adatbázisaival, tanszékeivel. Új, dinamikusan fejlődő történettudományi ágazatok, például a nőtörténet, a kulturális történelem különböző fejezetei számos oral history projekt indításához vezettek. Rengeteg múzeumnak van Európa-szerte önálló oral history gyűjteménye, CD-ROM-ok és internetes adatbázisok tucatjai foglalkoznak kifejezetten az elbeszélt történelem forrásaival. A XX. század történetére vonatkozó szóbeli, elbeszélt adatforrások megtalálhatók egyetemi, hírügynökségi archívumokban és ezekben számos olyan korábban nem kutatott történet lelhető fel, amelyek a XX. század áttekintését új megvilágításba helyezhetik. Annak ellenére, hogy e történettudományi módszer jelentősen előretört és önálló diszciplínává fejlődött, számos történész vallja manapság is azt, hogy a szóbeli történeti források érvényessége és megbízhatósága nem vetekszik az írott forrásokéval. Ez nemcsak azért van így, mert kétségünk lehet az emberek emlékezetében és az adatellenőrzés komplexitásában. A történeti dokumentumok, kiváltképpen az archivált hivatalos dokumentumok nem csupán azért értékesek a történész és a történelemtanár számára, amit tartalmaznak, hanem azért is, mert részei egy nagyobb gyűjteménynek, dokumentum-csoportnak. E hagyományos történeti forrásokat meg lehet feleltetni egymással, keresztreferenciákat lehet létrehozni közöttük, ezáltal hitelességüket nemcsak ellenőrizni, hanem értelmezni is lehet. A hivatalos dokumentumok hagyományos formájukban gyakran utalnak korábbi dokumentumokra, így események kronológiája is kialakítható. A történések logikája, a döntések mozgatórugói így felvázolhatók egy-egy eseménysorban. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a közelmúlt történetének kutatója egyre inkább függ a nem konvencionális, írott dokumentumoktól és ezek hitelességétől. A XX. század végére a legtöbb kormányzat féltve őrzi döntéseinek hátterére utaló dokumentációit, nem enged hozzáférést a hivatalos dokumentumokhoz 25-30 év eltelte előtt. A különösen bizalmasnak tartott iratokat akár hosszabb időre is titkosítják. A történésznek a gyorsan fejlődő kommunikációs technológiákkal is versenyezni kell az adatgyűjtésben. A jelenkortörténet kutatói egyre inkább találkoznak olyan forrásokkal, amelyek nem hivatalos dokumentumokra, hanem telefonbeszélgetésekre, e-mailekre hivatkoznak, mégpedig olyanokra, amelyekről nem létezik olvasható példány. Ilyen körülmények mellett egyre nyilvánvalóbb, hogy az interjúk fontosak, akik e nem olvasható dokumentumok szerzői.
Mi az elbeszélt történelem, az oral history?
Lényegében ez a módszer elbeszélt történeti beszámolók rögzítése és elemzése. Különböző módon lehet e módszert gyakorolni. Az oral history eljárása többek között az alábbi területekre koncentrálhat munkánkban:
Az oral history mint módszer két megkülönböztethető célt szolgálhat. Az egyik, hogy rekonstruáljuk a múltat, megállapíthassuk és megtudhassuk azt, hogy milyen volt besorozott katonának lenni az árkokban, milyen volt menekültként 1945-ben Európában kóborolni, vagy éppen azt, hogy milyenek voltak a terhesség-megszakítás szabályai évtizedekkel ezelőtt. Másik célja e módszernek az, hogy hogyan értelmezik az emberek a múltat, milyen kép alakul ki a történelemről az emberek emlékezetében. Az elbeszélt források árulkodnak arról, hogy mit tettek letűnt korok emberei, ugyanakkor azt is elárulják, hogy hogyan gondolkoztak, hogyan éreztek, miben hittek, miért hittek bizonyos dolgokban, milyen véleménnyel voltak másokról, mit akartak elérni életükben és ami ezzel egyenlően fontos, mi az, amit ma gondolnak mindarról, amit a múltban tettek.
Oral history – elbeszélt történelem a történelemórán[3]
Az elbeszélt történelem azaz az oral history, elsősorban mint korábban leszögeztük az elbeszélt történeti források összegyűjtését és elemzését szolgálja. A történelemtanárok gyakran gondolnak úgy erre a módszerre, hogy az elsősorban arra alkalmas, hogy diákjaik interjút készítsenek szüleikkel, nagyszüleikkel, ismerőseikkel, egy adott település ismertebb személyiségeivel életükről vagy életük egy jelentős szakaszáról. Az oral history módszertanát gyakran hasznos, de valószínűleg (extra) tanítási eszközként tekintik a legtöbb történelemtantervben és általában kifejezetten társadalom vagy helytörténeti kontextusban merül fel egyáltalán alkalmazhatósága. Egyre több európai országban szerezhető be könnyűszerrel a történelem elbeszélt hangkazettákra rögzített, szerkesztett forrásanyaga. Számos rádió és televíziós dokumentumjáték épít az oral history forrásaira, ugyanakkor jó néhány egyetemi történelemtanszék specializálódik a történeti szóbeliség forrásainak rendszerezésére, ezek alapján történeti CD-ROM-ok összeállítására. Egyre növekszik a civilszervezeteknek a száma, amelyek szintén ilyen jellegű történeti forrásokat publikálnak egy-egy kiemelt történeti eseménnyel kapcsolatban. Ennek a kézikönyvnek az elektronikus magyar kiadásában szereplő függelék számos olyan tematikus weboldal leírását tartalmazza, amelyek szintén az oral history témakörét dolgozza fel. Annak érdekében, hogy a történeti forrásokat megfelelő módon megtanítsuk elemezni diákjainkkal, az alábbi készségek kialakítására van szükség:
A fenti készségsor diákjainkkal az oral history területén is elsajátítható. Mivel a szóbeli források a XX. század történetére vonatkozóan (elsősorban az utóbbi négy évtizedben) hihetetlenül megsokasodtak és tömegesen elérhetővé is váltak, nagyon fontos hogy diákjaink megértsék azokat a folyamatokat, amelyek a szóbeli történeti források rögzítését és elemzését befolyásolják, valamint, hogy azokat az értelmezési készségeket, amelyek e források felhasználását hatékonnyá teszik, szintén elsajátíthassák. Nagyon sok érv szól amellett, hogy diákjaink megismerkedjenek az oral history módszertanának elemeivel. A legfontosabb előnyöket az alábbiakban kiemeljük. Az oral history módszere:
Azok a diákok, akik szóbeli történeti forrásokat gyűjtenek interjúik során lehetőséget kapnak arra, hogy többek között továbbfejlesszék:
Amit a diákoknak az elbeszélt történelemről, az oral history területéről érdemes tudniuk
A diákoknak érteniük kell, hogy a legtöbb történeti forrás léte független a történész vagy a történelmet tanuló diák lététől és intencióitól. A történész, a történelemtanár és a diák mindössze értelmezheti a történeti forrásokat. Ugyanakkor bárki, aki szóbeli történeti forrásokat, kortársak visszaemlékezéseit gyűjti, rendszerezi, aktív részesévé válik magának a forrásnak a létrehozásában. Ami a történeti forrásban rögzül, nagyrészt a kérdező által feltett kérdésköröket tükrözi, valamint azt a személyes kapcsolatot amely az interjúalannyal kialakul. Ugyancsak tükröződik a szóbeli történeti források dokumentációjában az a szerkesztési elv, amely a felvételeket egymásba építi. Ha a fenti elmélkedést érvényesnek fogadjuk el, a szóbeli történeti források kialakításának mechanizmusa rendkívül fontos ismeretanyag a történelmet tanuló diákok számára is. Rávezetőkérdések, vagy semleges kérdések dominálnak az interjúkban? Teljes válaszokat hallunk vagy szerkesztett változatokat? Hogyan állapíthatjuk meg az elhangzottakból milyen lehetett a kérdező és az interjú alanya előzetes viszonya egymáshoz? Ellenőrizhetjük-e az elhangzott adatokat más források tükrében? stb.
Fontos az is, hogy a diákok tisztában legyenek az emlékezet és a személyes megfigyelőképesség korlátaival. Önmagában az a tény, hogy valaki jelen volt egy adott esemény helyszínén, nem jelenti feltétlenül azt, hogy visszaemlékezése mindenben pontos és megbízható. A diákok figyelmét felhívhatjuk azokra az ellentmondásokra, amelyeket a bűnüldözés során kihallgatások alatt szemtanúk produkálnak. A történészek gyakran jelzik azokat a nehézségeket módszertani tanulmányaikban, amelyek abból erednek, hogy az emberi emlékezet szelektív, régmúlt eseményekkel kapcsolatban. Bár az emlékezet tanulmányozása során már kialakult és feltétlenül elfogadott állásponttá vált az, hogy a hosszútávú memória elsősorban az idősek körében gyakran pontosabb és stabilabb, mint a rövid és középtávú emlékezet teljesítménye, az oral history forrásait vizsgálva a szelektív amnézia az emberek téves emlékezete nem hagyható figyelmen kívül, hiszen ezek tévútra vihetik az interjút, egyebek mellett azért is, mert a téves emlékezet gyakran megfelel az interjúalanyok által képviselt értékrendnek és életük folyamán felépített nézetrendszerüknek. Másrészt viszont nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy a hagyományos történeti dokumentumok szintén hordozhatnak magukban kivetnivalót és kellő kritikát igényelnek. A dokumentumokat nem mindig egy-egy esemény közvetlen megtörténte után hozta létre szerzőjük és nem mentesek a történelem felülírásának kísértésétől sem.
1. táblázat: Téves emlékezetre alapozott szóbeli beszámoló példája Az olasz történész, Alessandro Portelli úgy vélte, hogy az a szóbeli vallomás, amelyet egy 21 éves vasmunkás meggyilkolásával kapcsolatban hallott, ellentmondásos adatokat rögzített a halál időpontjára vonatkozóan. Az eset az észak-olasz ipari városban Terniben történt, a meggyilkot munkást Luigi Trastullinak hívták. Néhányan azt állították a tanúk közül, hogy 1949-ben történt az eset, mások 1953-ra emlékeztek, amely egybeesett egy ipari tömegtüntetés időpontjával a városban. Portelli arra következtetett, hogy akik 1953-ra datálták a munkás halálát azért tettek így, mert úgy érezték egy harcostársuk halála közös ügyükért indokolt volt, hiszen közösen hittek igazukban. |
A történeti emlékezetre vonatkozó harmadik megállapításunk az, hogy az emlékezet nem tekinthető a tények passzív gyűjtőhelyének. Abban a pillanatban, amikor az interjúalanyok személyes emlékeiket adják át sorsukról, nem csupán kortárs beszámolókat adnak a múltról, hanem számos hibát, következetlenséget és kihagyást is közölnek az elmondottakban. Az interjúalanyok nemcsak mesélnek, hanem értelmezik is egyúttal a múltat, próbálnak formát adni, életet lehelni az elmondott történetekbe. Más szóval saját személyes historiográfiájukat írják, élettapasztalatukat befolyásoló események rendszerezésével, értelmezésével egy koherens narratívává rendezésével. Az, hogy mi marad bent és mi marad ki az adott történetből, nemcsak az emlékezetkiesés következménye, hanem tudatos szelekciót is tükröz. Éppen ezért fontos, hogy mielőtt a diákok szóbeli történeti forrásokat vizsgálnak, ugyanazokat a kérdéseket feltegyék maguknak, mint más hagyományos történeti források elemzésénél. Amellett, hogy megvizsgálják az interjúalanyok nyilatkozatát fontos felvetniük az alábbi kérdéseket is:
Javaslatok az elbeszélt történelem, „oral history” módszerének felhasználására a történelemórán
Történeti témakörök
A társadalom- és gazdaságtörténet számos diák számára kifejezetten száraz ismeretanyagot jelenthet, ha kizárólag politikai döntésekre, társadalmi problémákra, áttekintő statisztikai táblákra építjük egy-egy korszak bemutatását és nem fordítunk elég figyelmet a mindennapi élet, a kortársakat közvetlenül érintő történeti körülmények, sajátosságok bemutatására. Ez a típusú történetszemlélet arra a kormányzati bürokratikus mentalitásra emlékeztet, amely az embereket „a kormányok által kezelendő problémaként” értelmezi[4]. Gyakran előfordul, hogy a társadalomtörténész vagy a gazdaságtörténet kutatója olyan megállapításokat tesz egy-egy tanulmányban vagy történelemkönyvben, amely adott ideológiai vagy politikai meggyőződést tükröz és érezhető, hogy „ az utókor bölcsessége”, az utókor történeti ítélete egy-egy jelenkori társadalmi probléma elemzése felé tolja a történeti bemutatást. Az elbeszélt történelem, az oral history módszertana bepillantást enged egy-egy korszak társadalmi problémakörének sokszínűségébe, olyan nézőpontok felvillantását is lehetővé téve, amelyek egy-egy letűnt korszak mindennapjait egyidejűleg jellemezték. Arra, hogy ez mennyire így van, a 2. táblázatban foglaltak adnak példát.
2. táblázat: A történelmi valóság összetett jelenség A brit és francia csapatok 1940-en nyarán történt kivonulása Dunkirk régiójában, a történeti források tükrében úgy írható le, hogy 68.000 katona vesztette életét és mintegy 340.000 katona került evakuálásra. Összesen mintegy 240 kisebb katonai tengeri járművet süllyesztettek el a németek, 120.000 jármű és 2.300 tüzérségi eszköz került át az ellenséghez. A legtöbb hadtörténész, aki Dunkirkről ír, kiemeli a partszakasz kíméletlen ágyúzását és bombázását, valamint a Luftwaffe szerepét. Ugyanakkor, a kortárs szemtanúk, akik az eseményeket a helyszínen átélték, arról tanúskodnak, hogy a bombázások mértéke nagyban függött attól, hogy éppen melyik szektorban teljesítettek szolgálatot. |
Néhány módszertani eszköz
Nem szorul magyarázatra, hogy a legtöbb ú.n. oral history történelemtanítási projektet miért építik a pedagógusok a helyi közösség, illetve település történetére. A helyi polgárok kikérdezése az általuk megélt történeti változásokról annál hatékonyabbak és annál pontosabb eredménnyel járnak, minél inkább képesek az interjú készítői helyismeretük által segíteni, stimulálni a visszaemlékezést. Korabeli fényképek, képeslapok, a helyi mezőgazdasági, ipari üzemeket ábrázoló történeti emlékek, térképek, újságkivágások nagyban segíthetik a történeti interjúk előkészítését. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a helyi társadalomban élő polgárok kollektív emlékezete nem csupán helytörténeti jelentőségű. Szemtanúi voltak e polgárok a XX. század számos olyan jelentős eseményeinek, amelyről a diákok csupán tankönyvükben olvashatnak. Gyakran közvetlenül vettek részt az eseményekben és számos esetben életük pályája véglegesen új mederbe terelődött a történeti körülmények hatására. A kortársak önálló látásmóddal, történeti tapasztalattal rendelkeznek, amelyeket érdemes összevetni azokkal a nézőpontokkal, amelyeket a tankönyvben találhatunk, illetve amelyekről a médiából értesülhetünk. Az egyik lehetséges pedagógiai megközelítés az, ha diákjainkkal a tankönyv álláspontját ismertetjük vagy a „hivatalos rádió vagy televízió, filmek” állításait mutatjuk be és ezt követően vetjük fel annak lehetőségét, hogy ezeket vessük össze a helyben élő kortársak tapasztalataival. Nem az a cél, hogy a tankönyv vagy a rádió-, tévéműsor szerkesztőinek véleményét mindenáron megkérdőjelezzük, hanem az, hogy döbbentsük rá diákjainkat arra, hogy egy-egy történelmi eseménnyel kapcsolatban milyen sokszínű nézetrendszer létezik és milyen erőfeszítéseket igényel a konszenzus kialakítása ezekről.
Ennek a módszernek számos variációja ismert. Az egyik az, ha életútinterjúkat készíttetünk diákjainkkal, megkérve őket, hogy emeljék ki életük legfontosabb történelmi eseményeit és ezek hatását mindennapjaikra. Egy másik lehetőség az, ha az interjúkat az interjúalanyok családtörténetének alapjává tesszük, azt elemezve, hogy az interjúalanyok honnan származnak, mivel foglalkoztak nagyszüleik, szüleik, miből élnek utódjaik, hogyan változott életük azáltal, hogy a XX. század nagy eseményeinek kortársaivá váltak (háborúk, katonai megszállás, gazdasági válság, változó életkörülmények, stb.).
E módszer alkalmazásának harmadik variációja az, ha a diákokat arra kérjük, hogy gyűjtsék össze a média által egy-egy XX. századi történelmi eseményről alkotott kép változásait (pl.: történelmi filmsorozatokban, dokumentumfilmekben vagy tévéjátékokban). Ezt a feladattípust ki lehet egészíteni azzal is, ha a diákok önálló interjúkat folytatnak egy-egy korszak meghatározó generációinak különböző tagjaival.
Végül egy újabb variáció e módszer alkalmazására, ha arra kérjük interjúalanyainkat, hogy számoljanak be arról, hogy mit tettek, hogyan reagáltak fontos történelmi események bejelentésének időpontjában. Klasszikus példája ennek Kennedy elnök meggyilkolása, amelyre a kortársak a mai napig élénken emlékeznek, beleértve korabeli viselkedésüket, megdöbbenésük, szorongásuk elemeit, stb. Számos más XX. századi európai történelmi esemény is felsorolható egy-egy generáció kollektív emlékezetének feltérképezésére. Néhány példa:
Néhány ajánlás oral history típusú projektek létrehozására
A diákok számára az alábbi előkészületeket érdemes megtenni:
Az előkészültek elvégzése után minden diákot kérjünk meg arra, hogy legalább három-négy témakörben fogalmazzanak meg általános kérdésköröket az interjúra készülve. Ezeket az ú.n. „kutatási kérdéseket” nem szabad összekeverni a tényleges interjúkérdésekkel. A kutatási kérdések arra vonatkoznak, hogy a diákok valójában mire kíváncsiak. Ha a kutatási kérdések összeálltak, akkor érdemes ötletbörzét rendeznünk arra vonatkozóan, hogy a tényleges interjúkérdések köre mi legyen. Ezek megvitatása jó alapot ad a sikeres interjú elkészítéséhez és a valós interjúhelyzet szimulálásához is.
3. táblázat: Rögzített, dokumentált interjú értékelése (lehetséges kérdések)
|
Az interjúk megtervezése
A következő állomás abban foglalható össze, hogy ún. kutatási kérdéseinket megfeleltetjük a tényleges interjú kérdéssor elemeinek. Ahhoz, hogy diákjainkat ebben segítsük, az alábbiakat érdemes velük közösen átgondolni:
A fenti kérdések átgondolását úgy a leghatékonyabb megtenni, ha az interjú előtt kipróbáljuk egy szimulációs játék keretében az oral history intejúhelyzetét.
Az interjú lebonyolítása
Gondoskodjuk róla, hogy az interjú készítőnél jó műszaki állapotban lévő magnetofon, valamint üres kazetta álljon rendelkezésre az interjú megkezdésekor. Amennyiben az interjút nem rögzítjük hangszalagra, érdemes párokban dolgoztatni a diákokat, megosztva a kérdezés és a jegyzetelés feladatait. Az interjú elkészítésének kulcsmozzanatai az alábbiak:
Az interjú elemzése és értelmezése
Néhány kérdés az értékeléshez:
[1] Jules Michelet, La Historie
de la Révolution francaise, Chicago, 1967 edition
[2] Leopold von Ranke (1795-1886)
[3] Forrás: Ruth Tudor: Teaching
20th century women’s history
[4] E.P. Thompson, „History from below”,
the Times Literary Supplement, April 7, 1996.