A történelemtanítás kontextusában a tanórán kívüli tevékenységek számos eltérő értelmet nyerhetnek. Többek között az alábbi tevékenység típusok emelhetők ki:
A fenti tevékenységi körök közül többet külön fejezetben elemzünk (például az úgynevezett „oral history” projektek, valamint az iskolák közötti együttműködések). Ebben a fejezetben elsősorban helytörténeti projektekre, a múzeumpedagógiára (beleértve iskolamúzeumi funkciókra), valamint a múzeumokba és történelmi nevezetességű helyek meglátogatására mint önálló tevékenységi formára koncentrálunk elsősorban. Sok történelemtanár él már ma is ezekkel a tanórán kívüli tanítási lehetőségekkel, habár számos olyan pedagógiai kérdéskör ismeretes, amely tantárgytól függetlenül értelmezhető a tanulóra ható pedagógiai hozzáadott érték aspektusában. E fejezetben azzal foglalkozunk, hogy bemutassuk: a helytörténeti projektek, történelmi kirándulások, valamint történeti múzeumokban tett látogatások mennyiben járulnak hozzá ahhoz, hogy a diákok megértsék a XX. századi európai történelem folyamatát, azt is szem előtt tartva, hogy a tevékenységek, amelyek alapvetően helytörténeti vagy nemzettörténeti tematikájúak elsősorban, hogyan hasznosíthatók európai szintű történeti elemzésekhez is.
Helytörténeti megfontolások
Egy-egy település történeti forrásként is kiválóan elemezhető: a múlt nyomai megtalálhatók az épületeken, az épületek funkcióiban, az utcaneveken, a hidakon, az emlékműveken, az üzletek nevében, a kávéházakban, cukrászdákban és éttermekben, a település szerkezetében, a lakóházakban, a kisebbségek elhelyezkedésében, a település különböző részein, a háborúkat követő újjáépítési projektek látható eredményében, a régmúlt építészeti rekonstrukciójában vagy modern tervezési és kivitelezési eljárások megvalósításában.
A természeti környezet, a vidékies tájkép szintén kiválóan értelmezhető történeti dokumentumként. Sok történelemtanár él ezzel a felismeréssel és a tájat a korábbi történeti időszakok, történeti korok bemutatására. A tájat többek között a feudális földművelés illusztrálására, a földterületek felosztására, a mezőgazdasági modernizáció egyes korszakainak érzékletes ábrázolására „oktatási eszközként” is hasznosítják.
Vajon mi lehet e helytörténeti stúdiumok európai dimenziója? Először is fontos hangsúlyozni, hogy minden helyi közösség önmagában is izgalmas tanulási téma, ugyanakkor minden esetben lehetséges a helytörténetet mint az európai történeti fejlődés egy-egy esettanulmányát is értelmezni. A különböző régiók történelmi fejlődésének eltérő ütemét éppen a helytörténeti ismeretekkel lehet legérzékletesebben bemutatni. Például a helytörténeti múzeumban található fotográfiák vagy képeslapok az ismert utcákról, a helyi gyártelepekről, vagy mezőgazdasági üzemekről, farmokról jól bemutatják a település történeti fejlődésének főbb állomásait, fejlődési ütemét. E helytörténeti dokumentumok azt is feltárják diákjaink előtt, hogy a globális fejlődési trendeket jellemző folyamatok, mint amilyen az elektromosság elterjedése (utcai közvilágítás), a tömegtermelés hatása a városi közlekedésre, a mezőgazdaság gépesítése, valamint a környezetszennyezés hogyan hatottak a helyi történelem alakulására.
Természetesen egyetlen település sem mentesül a tágabb környezet hatásai alól. A földrajztanárok gyakran élnek azzal a módszerrel, hogy diákjaikat kiviszik az utcára, hogy megnézzék és azonosítsák az ott parkoló járművek származási helyét, valamint azt is gyakran elemzik, hogy a boltokban kapható sokféle termék a világ mely különböző részeiről érkezett. E gyakorlatok arra valók, hogy bemutassák azt az egymásrahatást, amely a helyi és nemzetközi gazdaság és kereskedelem szintjei között kimutatható. A helytörténeti gyűjtemények, a helyben található sajtóarchívumok, helyi levéltárak, fotógyűjtemények, valamint a diákok által családjukból összegyűjthető emléktárgyak elemzése történeti dimenziót visz a földrajzórákba. E források azonban a történelemórán is kiválóan hasznosíthatók arra, hogy bemutassuk a XX. század politikai és gazdasági fejlődéstörténetét és a főbb fordulópontokat. A történeti források lehetnek csupán helyi jelentőségűek, de segítségükkel egy-egy történeti régió vagy egész Európa történetére is rálátást nyerhetünk. Például egyszerű összehasonlító elemzés végezhető aközött, hogy a 80-as években mi minden volt kapható és mi minden hiányzott a kelet-európai üzletekből, hogyan alakultak a fizetések és árak, mekkora vásárlóerejük volt az itt élő embereknek 1989 előtt és hogyan alakult ez azóta. Ez tükröt tart a XX. század utolsó közép-kelet-európai és európai történetéről a diákok elé. Hasonló elemzés szintén tanulságos lehet az EU-tagállamokra vonatkozóan.
A multiperspektivitásról, többszempontúságról írott 10. fejezetben kifejtettük: a XX. század európai történetében a legtöbb nemzeti közösség szembesült a nagyméretű népességmozgások következményeivel. Többszörösen tanulságos és hasznos a másod- vagy harmadgenerációs bevándorló családok sorsának felvillantása a történelemórákon.
Először is: a diákok ráláthatnak arra, hogy a bevándorló családok mi mindenben járultak hozzá a helyi társadalom fejlődéséhez és mennyiben váltak a helyi közösség vagy a nemzet történetének integráns, szerves részévé. Láthatóvá válik jelenlegi társadalmi pozíciók történeti háttere.
Másodszor: e csoportok beemelése a történelemtanítás látókörébe ahhoz is hozzájárul, hogy diákjaink rálássanak azokra a kiemelt történeti eseményekre és fejlődési pontokra, amelyek a XX. század során európai jelentőséggel bírtak a népességmozgásokra.
Az 1. számú táblázat, amely alább látható, mindkét fenti szempontot érvényesíti. A skót történelemkönyvek általában a XVII. – XIX. századi skót kivándorlásra koncentrálnak, amelyek elsősorban Észak-Amerika, Ausztrália és Új-Zéland felé irányultak. Bevándorlástörténeti tekintetben a skót történelemkönyvekben az ír katolikus bevándorlásról (Dél-Írország), valamint a protestáns bevándorlási hullámokról (Észak-Írország) találhatunk fejezeteket, elsősorban a XIX. század skót történetére vonatkozóan. Ugyanakkor ebben az időszakban jelentős bevándorlási hullám figyelhető meg Olaszországból, a lengyel területekről, Litvániából, valamint az Orosz Birodalomból, ahonnan elsősorban a pogromok által üldözött zsidók érkeztek skót földre. Ezek a bevándorló csoportok a legnagyobb skót városokban települtek le: Glasgowban, Edinburghban és Aberdeenben. A csoportoknak jelentős hatása volt választott új hazájukra és az is kimutatható, hogy számosan a bevándorlók közül jelentős politikai és gazdasági kapcsolatrendszert építettek ki szülőföldjükkel, amelyeknek kézzel fogható politikai és társadalmi következményei is lettek a XX. század folyamán. Az 1. számú táblázat a skóciai olasz közösség sorsát villantja fel.
1. táblázat: Olaszok Skóciában 1881-ben a Skócia népszámlálás 328 olasz származású polgárt tartott nyilván. 1914-re számuk 4500-ra nőtt. Az olasz közösségek elsősorban Skócia nagyvárosaiban, például Glasgowban alakultak ki. 1891-ben az úgynevezett „Societa de Mutuo Soccorso” jött létre, amely szociális, jóléti segítségnyújtási egyesületként működött. 1908-ban az olaszok saját újságukat is elindították, amelyet stílusosan „La Scozia”-nak neveztek. Boltokat, kávéházakat, éttermeket, fagylaltozókat nyitottak sorozatban. A modernkori olasz bevándorlás Skóciába eredetileg az 1950-es években kezdődött, amikor utazó kereskedők telepedtek le a szigetországban. Ők elsősorban szobrokat, dísztárgyakat árultak a templomok és a polgári lakások számára. Közülük váltak ki az úgynevezett „padroni” azaz munkaadó vállalkozók, akik gondoskodtak az új bevándorlókról. Fizették útiköltségüket és alkalmazást, munkát biztosítottak számukra. A legtöbb bevándorló két olasz régióból az észak-olasz Luccából és a Rómától délre fekvő Lazióból érkezett. Amikor Mussolini hatalomra került Olaszországban, az olasz törvényhozás úgy rendelkezett, hogy minden olasz emigráns teljes jogú polgárává válhatott az újjászületett olasz államnak. Részben ennek következtében fasiszta klubok (Fasci) jöttek létre a külhoni olasz közösségekben, amelyeket általában prominens helyi polgárok vezettek. Glasgowban a fasiszta klub 1922-ben nyitotta meg kapuit. 1933-ban az olasz népszámlálás megállapította, hogy a Skóciából adatokat szolgáltató mintegy fele tagja volt a fasiszta pártnak. Néhány órával azután, hogy Mussolini hadat üzent Nagy-Britanniának 1940. Június 10-én az olasz tulajdonú üzletek és éttermek ellen brutális támadás indult Glasgowban és Edinburghban. Számos helyet feldúltak, a berendezéseket összetörték. Ennek részben olaszellenes, részben katolikus-ellenes magyarázatát leljük e városok elsődlegesen protestáns többségű társadalmában. Az itt élő 17 és 60 év közötti olasz férfiak döntő többségét internálták és evakuálták elsősorban Ausztráliába. 1945 óta nem figyelhető meg jelentős olasz bevándorlás Skóciába és a megmaradt olasz eredetű polgárok nagy részét asszimilálta a helyi társadalom, elsősorban a fiatalabb generációk beházasodása révén. Ennek ellenére az olasz identitás számos jele megfigyelhető Glasgow és Edinburgh utcáin, amelyről ha arra járunk, könnyen meggyőződhetünk magunk is. Forrás: T. Devine, The Scottish nation 1700-2000. (London, Penguin Press, 1999), 512-518. o. Š T.M. Devine, 1999 |
A helytörténet beépítése a középiskolai történelemtanításba jelentős hozadékokkal szolgál. Könnyű megközelíteni a helytörténetre vonatkozó forrásokat és általában felkelti a diákok érdeklődését, hiszen ismerik azokat a helyeket, személyiségeket, eseményeket, amelyek a helytörténetre hatnak. Ugyanakkor új dimenziót jelent az egyetemes és nemzeti történelem tanulásában. Érdekes lehetőségeket kínálva a diákok számára arra, hogy helytörténészekkel is megismerkedhessenek, valamint hogy maguk is történésszé váljanak, kutassanak, elemző készségüket fejlesszék. Bepillantást nyernek olyan problémákba, amelyekkel a történészek nap, mint nap találkoznak egy-egy eseménysor értelmezése kapcsán. A diákok gyakran gondolják úgy, hogy a kortársak akik egy-egy eseményt szemtanúként megéltek, hitelesebben nyilatkoznak megfigyelésekről, mint azok akik csupán írnak a múlt történéseiről (jellemző érvelés: „hiszen ő ott volt, őneki tudnia kell mi történt!”). Bizonyos mértékig a történészek és a történelemtanárok is erősítik ennek az előfeltevésnek az érvényességét, amikor megkülönböztetik az úgynevezett elsődleges és másodlagos történeti forrásokat. Természetesen a helytörténet diszciplínáját ismerők számára ismerős lehet az eltorzult közösségi emlékezet jelensége. Gyakran találkozni olyan idős emberekkel, akik arról számolnak be, hogy gyermekkorukban egy-egy lakóterület környéke virágos mezőként „pompázott”. Ugyanakkor a kortárs fotográfiák, a korabeli térképek világosan mutatják, hogy amikor e felnőttek gyermekek voltak, a területet már rég beépítették. Amire ők „emlékeznek” az az, hogy az ő nagyszüleik és szüleik meséltek arról a környezetről, környékről abból az időszakból, amikor ők maguk is gyermekek voltak. Ez példájául szolgálhat a történészi kutatás nehézségeinek azzal a kiegészítő tanulsággal, hogy az emberek emlékezete és a kortársak beszámolói nem tévedhetetlen források és azokat ugyanolyan szigorú elemzés és forráskritika illeti, mint bármely más történeti forrást.
Történeti emlékhelyek látogatása
Érdemes megkülönböztetni azokat a történeti látogatásokat, kirándulásokat, amelyeket azért szervezünk, hogy a diákok számára létrehozott történeti emlékhelyeket ismertessük meg diákjainkkal, azoktól a látogatásoktól, amelyeket arra a célra szervezünk, hogy egy-egy település történelmi múltját általában felvillantsuk, mint történeti forrást. A következő táblázatban (2. táblázat) arra adunk rövid példát, hogy a bennünket körülvevő lakókörnyezet hogyan értelmezhető történeti forrásként. Röviden leírjuk, felidézzük, hogy egy történelemtanár miképpen látogatta meg osztályával a franciaországi II. Világháborús katonatemetőt, ahol a partraszállás áldozatai amerikaiak, britek és németek nyugszanak. Az alapvető kérdés, amelyet a tanár diákjai számára megfogalmazott, úgy szólt, hogy mit árulnak el e temetők arról, hogy Németország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok hogyan értelmezi a partraszállást saját történelmi emlékezetében. A diákok részletes látogatási naplót vezettek a temetőben és kérdéssorokat válaszoltak meg minden egyes nemzeti sírkert jellegzetességeiről. Ezt követően jegyzeteiket felhasználva, összevetették azok tanulságát más történeti forrásokkal, valamint olyan történettudományi beszámolókkal, amelyek arról szólnak, hogy e három országban hogyan emlékeznek a háború vége óta az elesettekre, milyen a nemzeti emlékezet e vonatkozásban.
2. táblázat: Látogatás a II. világháború áldozatainak temetőibe Brit középiskolások egy csoportja három második világháborús temetőt látogatott meg Normandiában 1998-ban. Az egyik a Colleville-ben fekvő amerikai temető, a Ranville-ben fekvő brit temető és a La Cambe-ban fekvő német temető voltak. A látogatás alkalmával a diákok jegyzeteket készítettek az alábbi kérdésköröket figyelembe véve:
E kérdések megválaszolása után jegyzeteiket felhasználva az alábbi kérdésekre kerestek választ a diákok:
Forrás: M. Murray, „Three lessons about a funeral: second world war cemeteries and twenty years of curriculum change” in Teaching history, 1999. Issue 94. 6-11. o. |
Múzeumok
A történeti múzeumok kínálta témakörök palettája hihetetlenül széles. A tradicionális helytörténeti múzeumok és nemzeti történeti múzeumok, amelyek különböző helyiségeiben egy-egy korszak relikviái találhatók, kezdve az őskorral bezárva a XX. századdal, még manapság is egy meghatározó múzeumi prezentációs forma Európában. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a legutóbbi 30-40 évben a múzeumok szakosodása is erőteljes impulzust kapott, melynek megfelelően a XX. század kiemelt történeti témaköreit: a közlekedéstörténetet, a tudomány- és technikatörténetet, az ipartörténetet, a hadtörténetet, a művészettörténetet, a fotótörténetet, a filmtörténetet, az újságírás történetét, a gyermekkor történetet, a néprajztörténetet külön-külön múzeumukban mutatják be a szakemberek. Ahogy korábban már szó esett róla ezek azok a főbb történettudományi szakágak, amelyek kiválóan lehetővé teszik az európai szintű elemzéseket a XX. század történetére vonatkozóan.
Az elmúlt évtizedekben egy olyan fejlődési trend figyelhető meg a múzeumok kialakításában, amelyben a rendezők markánsan elmozdulnak a korábbi, viszonylag száraz és unalmas, elsősorban festményekre, tárgyakra, fotókra, dokumentumokra rövid felirattal tájékoztató táblákkal zsúfolt prezentációs formától. Az új prezentációs elv a multimédiára, interaktív eszközökre, mozgóképre, hangra, aktív tanulásra építő környezet kialakításának irányába viszi a kiállítások jellegét. A múzeumlátogatót egyre inkább aktív tanulási menük várják az intézményekben. A média és a rekonstruált múlt kulisszáinak elegye megteremti a történeti hitelességet. Az interaktív megközelítés és a múzeumok által felkínált különböző tematikus útvonalak támogatják az önálló illetve a csoportos tanulás lehetőségét. Ahogyan azt Helena Friman stockholmi pedagógus nemrégiben megállapította: „a múzeumban a gyermekek láthatnak, tapogathatnak, hallhatnak és szaglázhatnak, megfoghatják a tárgyakat és használhatják az eszközöket. A történelmet kutatóként közelíthetik meg, s a múlt igazi nyomozóiként”[1]. E megközelítésre a 3. táblázat ad rövid példát.
3. táblázat: A Kőfaragó-ház A stockholmi városi múzeum rekonstruálta az egyik kőfaragó házát úgy, ahogy az 1917-ben állhatott. A diákok egy teljes napot tölthetnek e házban és egy sor szerepjáték kapcsán újraélhetik az 1917-es mindennapokat. Korabeli öltözékben a kor munkamódszereit alkalmazva látják el feladatukat, amelyek szigorúan rendszerezettek a nemek tipikus feladataira bontva. A nap folyamán több szerepet is eljátszanak a korabeli használati tárgyak igénybevételével, megvitatva az 1917-es év legfontosabb történéseit. A diákok visszajelzései azt mutatják, hogy nagy hatással van rájuk a múzeum, valamint az, hogy a mindennapi élet kulisszáiba, megelőző generációk életkörülményeibe pillanthatnak be. Ezekből idézünk néhányat: „Úgy éreztem magam, mintha időutazáson vettem volna részt, amikor halat főztünk és közben a politikáról és a szörnyű időkről beszélgettünk”. „Soha nem volt megállás, azoknak az embereknek 1917-ben mindig állniuk kellett munka közben és nehéz feladatokat kellett ellátniuk. Nagyon jó volt, amikor hazamehettem és elmosogathattam a mosogatógéppel”. „Én arra gondoltam, tényleg így élt nagymama amikor fiatal volt? Fontos, hogy megismerjük mindazt, ami jó volt és azt is ami nehéz azokban a régi időkben.” Forrás: Stefan Seidel, The museum as a resource in history teaching, Council of Europe, Strasbourg, 1997. 5-6. o. |
Minden múzeumnak feladata, hogy kielégítse közönsége eltérő érdeklődési körét. Oktatási funkcióval is felruházható minden múzeum, bár nem ez az intézmények kizárólagos és elsődleges célja. A kiállításoknak szórakoztatónak, ugyanakkor informatívnak kell lenniük. Ahhoz, hogy látogatókat vonzzunk az alábbiakban kell döntést hoznunk:
A múzeumok egyre inkább hidat vernek az iskolákhoz. Ennek érdekében a múzeum egy része oktatási részleggel is rendelkezik, amelyek az alábbi funkciókat látják el többek között:
Az alábbi, 4. számú táblázat arra ad példát, hogy a manchesteri Technika- és Ipartörténeti Múzeum hogyan működteti oktatási részlegét.
4. táblázat: A Manchesteri Technika- és Ipartörténeti Múzeum oktatási részlegének munkája Az oktatási részleg az alábbi tevékenységeket folytatja:
Az oktatási részleg együttműködik a Channel 4 televíziós társasággal és külön projektben, pedagógus-továbbképzési távoktatási programot működtet, általában délután 4 és 6,30 között, amikor a múzeumlátogatás egyébként ingyenes. Minden továbbképzés egy-egy olyan területet céloz, amely a nemzeti alaptantervben szerepel. A múzeum ezen kívül egész napos pedagógus továbbképzéseket is szervez, amelyeken a tanárok és oktatáskutatók, múzeumpedagógiai projektekről, együttműködési lehetőségekről kapnak tájékoztatást. A résztvevő pedagógusok ingyenes belépőjegyet kapnak osztályuk számára azzal a feltétellel, hogy másik osztályt is elcsábítanak a múzeumba, akiknek már fizetniük kell a szolgáltatásért. |
Pedagógiai szempontból a múzeumoknak az alábbi kiemelt értékük van a történelemtanításban:
[1] Forrás: Stefan Seidel, The museum as a resource in history teaching, Strasbourg, Council of Europe, 1997.